elgondolkodtam az én kis személyi drámán kibaszott nagy paradoxonján.
mindig azon rinyálok, hogy nincs barátom és, hogy mennyire hiányzik az, hogy tartozzak valakihez.
aztán mindig rájövök, hogy túl régóta vagyok egyedül. megszoktam azt, hogy minden úgy megy, ahogy én akarom.nem menne.
illeszkedni valakihez, próbálkozni hónapokon át, aztán csalódni.aztán megint próbálkozni.
mert ugyebár barátot találni könnyű, párt kevésbé.
mondom én... mondjuk lehet ez a baj velem.rögtön a jót akarom és kihagynám a több éves szenvedést.az meg csít.és ugyebár az élethez nincs iddqd.
máskor meg hiányzik.talán még az is, hogy összevesszünk azon, miért a burzsuj majonézt veszem a profis helyett.
de lelki békém töretlen.sztoikus nyugalommal szemlélem életem ezen részét.
nem is dráma ez, inkább egy József Attila felolvasóest egy füstös kávéházban.
Én sokáig tartoztam valakikhez, hosszú kapcsolataim voltak, bár, igen, ez relatív. Most lassan egy éve nincs tartós kapcsolatom, és még soha nem volt ilyen jó. Rengeteg embert ismertem meg, rengeteg értékes embert. Azt hittem, ha nem tartozom valakihez, nem lehetek teljes, de most kezdem csak meglátni igazán magamat, tudni, én ki vagyok és így a világ is lehetőségekkel tömöttnek tűnik.
VálaszTörléssosem tartottam magam kevesebbnek attól, hogy nincs barátom(na jó azért a tinédzserkorban volt egy húzós korszak:).
VálaszTörlésmost sem a személyiségem hiányzó részét keresem...
csak néha jó lenne, ha lenne valaki, aki nem elmebetegnek tart amiatt, amiért a csíkos zoknimat kockás cipővel hordom, hanem pont az ilyen hülyeségeimet szeretné.
erre írtam, hogy nem barátot, hanem párt keresek.
ami több szempontból is hiba...
úgy érzem a legmegfelelőbb példát sikerült hoznom, ami csak lehetséges.
VálaszTörlés:D